Kedves gondolkodok,
orulok, hogy vegre csatlakozhatok a JOSZOhoz!
A vilagon mindenutt kell, legalabb nehany jo szo, az egyutt-haladashoz es egyaltalan a letezeshez. Ahogyan errefele tartjak: Keep Talking.
Angliai udvozletek: Cs. G.

KÖZÖNSÉG ÉS TÖMEG
„A régi világ ismerte a tömeg jelenségét,” indít alig észlelhető nosztalgiával W.H.Auden idézete, de folytatásként elmarad a „bezzeg, a mai világ már nem ismeri.” Ehelyett a tömeg fogalma szembefeszül a közönség fogalmával és definícióik körültáncolva a pozitív és negatív konnotációk pólusait, fáradtan dőlnek ki.
Mitől tömeg a tömeg? És mi teszi a közönséget közönséggé? Lehet-e különbözőségüket a szemlélt esemény jellegével definiálni? A két fogalom közötti vízválasztót inkább a hatás irányában érzem. A tömeg hat az eseményre, befolyásolja azt, ekképp válik a futballmeccs közönsége tömeggé. Közönség esetében a hatás iránya fordított: az esemény kíván hatást gyakorolni a szemlélőkre, ez teszi a koncert tömegét közönséggé. A közönség tehát, bizonyos értelemben passzív, a tömeg viszont aktív. És ezt jól kell érteni. Ha azt érteném ezalatt, hogy a közönség semmit sem tesz, akkor nem járnék koncertre, nem mennék el színházba, nem olvasnék regényt. Természetesen, nem erre gondolok. De tesz-e konkrétan bármit is a közönség? A válasz nem. Ezzel szemben alkot-e valamit a tömeg? Igen, időnként történelmet, ha csak 1848-ra gondolunk, vagy egyszerűen Magyarországra, 1956-ban. Lehet, hogy ettől van szaga, bűze a tömegnek; a cselekvéstől, az izzadtságtól. És mozdulatlansága, bizonyos értelemben vett passzivitása teszi szagtalanná a közönséget.
Hadd említsem itt Bulgakov Mester és Margarétájának egy emlékezetes epizódját. A Variété show előadásán vagyunk, ahol a közönség kulturált sóhajokkal csodálkozik egy-egy artista bűvészmutatványán. Mindez addig, míg Woland és társai fel nem lépnek. Ők bevonják a közönséget a performanszba, ruhaneműket kínálnak a hölgyeknek, bankókkal csavarják el az urak fejét. A folytatást tudjuk, a konklúziót levonom: a közönség aktivizálása tömeggé teszi.
FERENCZI ILONA EDIT

“A művész a romantika kora óta úgy érzi, nem baráti mecénással, nem az érdeklődők jó szándékú és jól ismert körével áll szemben, hanem az átláthatatlan, közönyös és gyakran ellenséges közvéleménnyel… Az idealista művész elidegenedése a jelentől ugyanolyan kockázattal jár, mint a materialista megalkuvókészség.”

„A tudomásulvételre váró tények, az eldöntendő kérdések, az elfogadást kívánó megoldások, min-mind fogyasztásra készen kerülnek az emberek „asztalára”. Akiknek többnyire nincs már választásuk, de ez nem is nagyon zavarja őket. Tévedés lenne az hinni, hogy a tömegek, ha méretüket tekintve jóval szerényebbek voltak, mint ma, nem mindig ugyanígy gondolkodtak és éreztek. Sosem voltak ítélőképességüknek inkább a birtokában, sosem volt önállóbb és biztosabb ízlésük, sosem volt ellene kifogásuk, ha szellemi táplálékukat megcsócsálva kapták. Ha azok a művészi termékek, amelyeket szeretniök kellett, minőségileg különbnek bizonyultak, mint a maiak, ennek oka csupán az, hogy nem közvetlenül nekik szánták őket. Legalábbis a közfogyasztásra szánt művészet mindig alacsonyabb színvonalon állt, mint a művelteké.”

“Ezért üres kifogás csupán, ha a népszerű művészet jelenlegi helyzetével kapcsolatos felelősséget azzal a megállapítással hárítják el, miszerint a közönség azt kapja, amit óhajt. A közönség-ízlés nem elsődleges adottság; ez az ízlés azzá vált, ami. Korántsem csak a közönség határozza meg, hogy mit óhajt; óhajait részben az határozza meg, hogy mi a kínálat. Ez önmagába visszatérő kör, de nem széttörhetetlen.”

Hauser Arnold: A művészettörténet filozófiája